Megkezdtük amit kitaláltunk.Múltépítésbe kezdtünk.Világló holnapot küldtünk a géppuskák tüzébe.Ez volt minden vagyonunk.Egy képlet megigézett élőt és holtat.Mentünk előre vagy visszafelé elkötelezetten,nehogy a múltba hiba
essen.Meglestük az elfeledett hónapokat,hogy minden igaz legyen.Nem volt semmi idegen a milliónyi járatlan helyen.
Urai voltunk hét határnak,legyintettünk a szavakra,hisz nem
azok hoztak varázslatot.Ahhoz túl egyételmúek voltunk,s a tagadás megfutamodott.A határok egyikén azonban nemet mondtak:hullottak is friss halottak a géppuska tűzben,erőltetett menetben.Utolsó lélegzetük ajkukra fagyott.Nem kelt fel senki azok közül,ki ott elbotlott.Egyik nap még derús volt a közlegény,másnap pedig befedte a téli szél üde hava.És csúnya lett és ostoba.Valójában kővé váltunk hitünk oltárán,de áldozati tárgyként is vihogtunk,
hát mégis megkezdtük amit kitaláltunk.Mindennapi múltidéző gyermek okulj,hiába a hit és az egyenlet,ha a földben verem lapul a lövészek során kívül,megállít az minden lendületet.Az ész tehetetlen,ha rendetlenség öleli körül.Kárhozott hazában senki nem üdvözül,de elfelejtik.
Most poros út kanyarog a helyen hol elvesztünk,a távolban romok -emlékmű talán- nyújtóznak a csendben,tán a felirat rajtuk még megmaradt.Egy vándort láttunk arra botorkálni,dolga lesz azt elmondani mennyit értünk és mennyit nem.Csak fekszünk csendesen.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése