Ma is élő múlt (2010-2011:

Valamikor május végén majdnem elvesztettem a fonalat. Maradhat-e a jó vagy csak a jobb maradhat? Egy biztos, gunyoros vidámság ült az emberek arcán.

Ez még elviselhető volt, de megláttam a sötét alakokat s ekkor úgy gondoltam jobban teszem, ha nézeteim elrejtem az utcán és a boltokban, mert meglehet, hogy belém kötnek s ezt nem kívántam megpróbálni. Egyik barátom említette is, hogy megszokott lapja vásárlásakor „jól megnézték” maguknak azok a fekete emberek, de nem szóltak. Azóta a kabátja alá csúsztatja az újságot, a hetilapot. Tudta ő és tudja ma is,hogy nem lett más valaki, csak a világ változott meg kicsit. Mintha egy új paradigma öltött volna testet a szavazó fülkékben. Erről persze szó sem volt és ma sincs, nem kíván itt senki már igazán változtatni. Mondják mostanában sokan nekem, hogy a stabilitás fontos a népnek és nem áruljuk többé az országot, mert forradalom volt itt, ami minden férget kitakarított vagy kitakarít. Érdekes, de én sehol sem láttam '48-as zászlókat és kokárdákat, de nem hallottam fegyverropogást sem. Így aztán nem is vihettem jó hírt senkinek. Lejtsenek csak tovább romantikus táncokat azt hívén, hogy változnak és mindent megváltoztatnak. A fonál, végül is, nem veszett el, csak méteres iszapba süllyedt,s az ingovány egyelőre nem engedi kihúzni onnét.

 

Ahogy járok a városban mindig megállapítom, hogy a hatalom -bárkinek is adatik- önhittséget szül és arroganciát, nyugodtan kivárható pusztulása, akárhogy is handabandázik. Persze az ellenállás sosem árt s akkor már lehetnek mártírok is, ami azonban felettébb kínos lehet a világ előtt.Ma is így van,nem változik semmi,már nem is akarom igazán azt a semmit,ami kiömlik a szájakon.